15.rész VÉGE

-         - Szóval mindenkire emlékszel, csak JongHoonra nem?

Kérdezi HongKi.

-         - Igen.

Válaszomra JongHoon felpattan, és elhagyja a házat, utána megyek.

-        -  JongHoon!

Ragadom meg karját, evvel megállítva.

-          -Hogy-hogy nem emlékszel rám?

-        -  Emlékszem arra, hogy abban a szobában, ahol az előbb voltunk, ami a Te szobád, ott csókoltál meg.

-          -Se az a szoba, se a csókunk nem én vagyok!

-          -Én…

-          -Te? Csak azt ne mondd, hogy sajnálod, nem a te hibád…

-         - De attól még sajnálom.

-          -Biztos, hogy nem szerettél, s ezért felejtettél el.

-          -Ez nem igaz.

-         - Nem emlékszel, nem tudhatod.

-         - Te meg sosem voltál én, szóval végképp nem tudhatod!

-         - Jó, de te meg nem emlékszel!

-        -  De legalább én vagyok én!

JongHoon nevetni kezd, mire én is, ezen a gyerekes vitán.

-          -Senki sem tudhatja.

Jelentjük ki egyszerre, nevetve.

-        -  Amúgy tényleg jól van a fejed? Az emlékezetkiesés után nem volt túl biztonságos ezt tenni, de végül is előrébb lettünk vele, mindenre emlékszel, csak rám nem.

-        -  Jól lenne, ha nem emlegetnéd folyton, hogy nem emlékszem rád.

-        -  Egyszer úgyis eszedbe jutok.

Puszilja meg homlokomat, majd visszamegy a házba.

-       -   Egyszer, de az mikor lesz…?

Motyogok magadnak.

-         - Ne aggódj, tényleg emlékezni fogsz rá.

Vereget vállba a hirtelen ott termő MinHwan.

-        -  És, ha nem?

-        -  Akkor majd újból belé szeretsz.

-         - Azt mondod?

-        -  Mindenképpen szeretni fogjátok egymást.

Mosolyog rám biztatóan.

-       -   Szerinted, ha még egyszer beverném a fejem az segítene?

-       -   Nem tenne jót, csoda, hogy még épp.

-         - Csak belülről sérült.

-        -  Már mondtam, hogy eszedbe fog jutni!

-        -  Köszönöm…

-        -  Mit?

-     -     Hogy mellettem vagy.

-     -     Szívesen, bármikor.

Elmosolyodok, majd miután elköszönök, bemegyek a házamba.

Hideg van bent, legalábbis hűvösebb, mint kint.

Leülök a kanapéra.

Pár óra semmit tevés után, eljön a pillanat…

Ahogy kiráz a hideg, minden eszembe jut.

Az érzéseim JongHoon felé.

Az emlékeink.

A rajongásom.

Minden.

Gyorsan átrohanok a srácokhoz, sietősen nyomom a csengőt.

SeungHyun nyit ajtót.

-      -    JongHoon hol van?

-       -   A kanapén ül, de mi ez a nagysietség? Csak nem eszedbe jutott?

-         - De, szóval engedj be, légy szíves!

SeungHyun arrébb áll az ajtóból, hogy be tudjak menni, én meg a kanapéhoz sietek.

-      -    JongHoon, JongHoon, JongHoon!

Ülök le vele szembe a földre, alig veszi le a szemét a televízióról.

-        -  Igen?

-     -     JongHoon, figyelj már rám!

Teljes tekintetét rám emeli, és félig se a műsorra.

-       -   Emlékszem rád.

Mosolygok rá, de kissé bűntudatom van, hogy csak most jut eszembe, ki is Ő.

-          -Tényleg?

-          -Tényleg.

Gyorsan feláll a kanapéról, felhúz magához, és szorosan megölel, amit viszonzok.

-       -   Szeretlek, Choi JongHoon!

-        -  Szeretlek, Kim YoungAh!

14.rész

Ahelyett, hogy szabadulnék karjaiból, én is megölelem.

-       -   Szeretlek!

Mondja.

-        -  Szeretnék emlékezni rád.

Enged el, mire én is őt.

-          -Szerinted, ha újraélnél dolgokat az segítene?

-        -  Nem tudom, lehet…

-        -  Bár nem hinném, hogy örülnék neki, ha HongKi megint fejbe rúgna focilabdával, és elérné, hogy sírj…

-          -Fejbe rúgott focilabdával? Miért sírtam miatta?

-        -  Hát, egy kicsit utált.

-         - Miért?

-       -   A régi együttese miattad nem debütált.

-        -  Miattam?

-Lepődök meg.

-         - Mivel sofőr vagy, és nem vitted ki őket.

-         - És nem szeret titeket? Vagy mi?

-          -De, erre már Ő is rájött…

-       -   De mi történt, amiért sírtam?

-       -   Sértegetett.

-        -  Ennyire fájt nekem, hogy bánt?

-       -   Kedvenc együttesed voltunk…

-        -  Ennyire szerettelek titeket?

-        -  Most nem szeretsz minket?

-         - Félő, hogy nem annyira, mint akkor.

Nagyot nyel, majd megszólal.

-         - Menjünk haza.

Feláll, és elindul, én pedig megyek utána.

Később becsönget HongKi, nem-e akarok kimenni velük kicsit levegőt szívni, míg ők fociznak.

Gondolom, megint fejbe akar lőni avval a labdával, de azért igent mondok.

Egyik padnak sincs háttámlája, így esélytelen, hogy hátra tudjak dőlni.

És igen, ahogy gondoltam, HongKi fejbe talál a labdával, hátrazuhanok, és elájulok.

Amikor felébredek, valakinek a szobájában vagyok.

Ismerős érzés, ismerős hely…

Körül nézek, csakis JongHoon szobája lehet, az összes képen rajta van.

Ismerem ezt a szobát.

Itt csókolt meg az a srác, aki JongHoon.

Emlékszem mindenre, mindenkire.

De JongHoonra nem.

-          -Srácok…

Motyogom.

-          -Jól vagy?

-         - Direkt volt, ugye?

-         - Igen, direkt volt, s ha már így magadhoz tértél el is mehetsz a büdös lakásodba.

Mondja HongKi, mint régebben.

-        -  Emlékszem.

Mosolygok rá halványan.

-          -JongHoonra is?

Csillan fel mind az ötük szeme.

-       -   Sajnos rá nem…

13.rész

A földön fekszem, MinHwan a kezét nyújtja felém, és bocsánatot kér, de nem nagyon érdekel, valami eszembe jut, amit eddig nem tudtam. Egy csók.

„- Tudtam, hogy nem fog rád örökké haragudni.

Elmosolyodok, a srác hirtelen közelebb húz magához, és megcsókol.”

De nem tudom, ki a srác.

-          YoungAh, minden rendben?

Guggol le mellém MinHwan, majd ahogy feláll, felhúz magával.

-          Köszönöm…

Motyogom.

-          Jól vagy? Eléggé lesápadtál.

-          Persze, csak eszembe jutott valami.

-          Igen? Mi?

Kerekedik el a szeme.

-          Valaki megcsókolt…

Motyogok ismét.

-          Ki? JongHoon?

-          Arra nem emlékszem…

-          Hazamenjünk?

-          Igen…

-          Meséld el JongHoonnak a csókot, biztosan megmondja, hogy vele volt-e vagy sem.

-          És, ha azt mondja, hogy igen, de közben mégse vele volt?

-          Nem tudom, miket képzelsz JongHoonról, de mind tévhit, Ő egy jóember.

Eléggé dühösen néz rám, amitől bűntudatom lesz.

-          Sajnálom…

-          Szeret téged, és azt kívánja, bárcsak Te is szeretnéd, nem átverni akar, hamisszeretetre nincs szüksége.

-          Sajnálom.

A sajnálkozás helyett, inkább gondolkozz, mielőtt beszélsz…

-          Így fogok tenni.

Lassan haza kocsikázunk, a srácok házába megyek be, elhatároztam útközben, hogy beszélek JongHoonnal, hogy jobban megismerem.

-          JongHoon itthon van?

Kérdezem JaeJintől, aki mindig rám mosolyog, mint most is.

-          A fürdőbe van, bemehetsz hozzá, bár nem tudom, mit csinál…

Vigyorog rám.

-          Szerintem megvárom, míg kijön.

-          Te tudod.

A fürdő elé sétálok.

Persze, nem gondolkozom, és közvetlen az ajtó elé, ami kifelé nyílik, így jól arcon csap, amikor kinyitja.

-          Kérlek, ne haragudj! Nem tudtam, hogy itt vagy!

-          Semmi baj.

-          Jól vagy?

-          igen.

-          Tényleg bocsi…

-          Nem baj, beszélhetnénk?

-          Miről?

-          Izé, azt hiszem, nem ez a megfelelő hely…

-          Gyere, elviszlek valahová.

-          Oké.

JongHoon elindul kifelé a házból, én pedig követtem.

Egy sütizőhöz érünk, elég ismerős a hely, de nem tudom, miért.

Leülünk, körbe viszem a tekintetem, de még mindig semmi.

-          Egyszer már voltunk itt.

-          Szóval, azért ismerős…

Motyogom.

-          Gondolom. – mondja, mire felé fordulok. – Szóval miről szeretnél beszélni?

Mosolyog rám, de süt le róla, hogy hamis mosoly.

-          Ha nem vagy boldog, ne mosolyogj…

-          Szóval nem szeretsz, nem ismersz, még csak nem is emlékszel rám, de azt tudod, hogy milyen, amikor nem mosolygok igazán?

-          Eléggé feltűnően mű volt.

-          Azt mondod, bárki észrevette volna?

-          Azt.

-          Kétlem.

-          Beszélhetnénk?

-          Persze, mond.

-          Eszembe jutott valami, és MinHwan szerint lehet, veled kapcsolatos.

Talán egy halvány mosolyt látok rajta.

-          Mi lenne az?

-          Esetleg mondtál nekem olyasmit, hogy „Tudtam, hogy nem fog rád örökké haragudni.”?

-          Igen, mielőtt megcsókoltalak.

-          MinHwannak igaza volt.

-          Hogy jutott eszedbe?

-          Bevertem a fejem.

-          Szóval a megoldás az, hogy addig ütöm a fejed, míg eszedbe nem jutok?

-          Megértem, ha bántani akarsz, de kérlek, ne tedd!

-          Soha sem bántanálak!

Szemei könnyesek lesznek, majd szorosan magához ölel.

-          SeungHyub se lett előrébb tőle, bár legalább rá emlékszel…

12.rész

A srácok konyhájában ülök, JongHoon ül mellettem, MinHwan pedig velem szemben.

A többiek a hűtő körül lebzselnek, mindenki olyan fájdalmas arcot vág, én meg csak egyre jobban, és jobban beleesek MinHwanba, meg se próbálom JongHoont szeretni, tényleg semmi se rémlik róla, nem hinném, hogy ha annyira szerettem, akkor így elfelejteném, úgy gondolom ők is bekavarodtak egy kicsit, és én mind végig MinHwant szerettem.

Utálom, hogy a családomon és SeungHyubon kívül az égvilágon senkire nem emlékszem, pedig mennyire szeretnék.

Egyedül erre a csodálatos öt srácra számíthatok, a családomat nem nagyon érdeklem.

JaeJin lerak elém egy joghurtot, kicsit később egy kanalat is, hogy azzal egyem.

-          Köszönöm.

-          Igazán nincs mit.

Mosolyog rám.

Délután Minhwannal megyek golfozni, megígérte, hogy megtanít, de addig nem mehetünk, míg nem reggeliztem, ezért eszem most ezt a joghurtot.

-          Mi lenne, ha JongHoonnal mennél golfozni? –veti fel MinHwan. – Ő sokkal jobban tud, és még annál is jobban szereti csinálni, na, meg ugye téged is jobban szeret…

-          De én veled szeretnék menni!

-          Ez kedves tőled, MinHwan, de ne erőltessük…

JongHoon ezzel feláll, és kimegy a házból.

-          Elmegyek mosdóba, aztán mehetünk, oké?

Fordul felém MinHwan.

-          A ház előtt megvárlak.

Mosolygok rá, majd kimegyek a ház elé.

Az úttestet bámulom, ahol JongHoon épp kilépni készül egy autó elé.

Odarohanok mellé, és visszarántom, senkinek nem lesz semmi baja, csak a szívem ver hevesen a rémültségtől.

-          Kim YoungAh!

-          Meghalhattál volna…

A szemeim ok nélkül könnyesek lesznek.

-          Miért nem emlékszel rám, YoungAh? Ennyit jelentettem neked? Hogy csakúgy elfelejtesz? Miért nem szeretsz belém? Mondd, mi a baj velem?

Nem bírom visszatartani, sírni kezdek.

-          Sajnálom…

Mondom sírva.

-          Hé, ne sírj!

Ölel magához.

Olyan dezsavű érzésem van, mintha egyszer már magához ölelt volna, hogy ne sírjak, bárcsak tudnám, mi történt a múltban…

-          Én tényleg sajnálom, hogy nem vagyok beléd szerelmes…

-          El tudnám érni, de te folyton MinHwannal vagy!

-          Aki borzasztóan távolságtartó…

-          Csak jószívű.

-          Miért?

-          Ne hidd azt, hogy nem kedvel, csak tudja, hogy én, szeretlek…

-          De, ha én, nem szeretlek, miért jó neki, ha én is szenvedek?

-          Ne mond többé, hogy nem szeretsz!

-          Ne haragudj…

-          Nem tök mindegy neked, hogy haragszom-e vagy sem? Hisz úgyse szeretsz!

Pont ekkor jön ki végre MinHwan, így elkerülve a többi kínos pillanatot, oda is megyek hozzá.

-          Mehetünk?

Kérdezem, műmosollyal, de úgy tűnik, bedől neki.

-          Persze.

Beszállunk a kocsimba, már teszteltük MinHwannal, vezetni nem felejtettem el, de a biztonság kedvéért ő vezet.

-          JongHoonnal… veszekedtetek?

-          Egy kicsit…

Motyogom.

-          Kérlek, ne bántsd meg Őt!

-          Ez aranyos tőled…

-          Nagyon régi, és jó barátom.

-          Megértelek…

-          Belé kéne habarodnod…

-          Sajnálom…

A golfozás nem nagyon sikerül, se neki, se nekem.

Mikor megbotlok MinHwan elkap, amitől szíven hevesen ver, bár kicsit ügyetlenül, de kezeiben tart, majd elkezd közelebb húzni magához.

-          Nem, ezt nem szabad, JongHoon miatt!

Jelenti ki, ekkor már úgy gondolom, stabilan állok a lábaimon, de amint elenged, hátraesek, és beverem a fejem, szerencsére eszméletemnél maradok.

11.rész

Ismét YoungAh szemszöge

Egy kórházban ébredek, legalábbis abból, ahogyan kinéz, annak tűnik. Öt srác állja körül az ágyamat, ebből egyet se ismerek. Nagyban beszélgetnek, ezért az egyiket gyengéden megbököm a csípőjénél.

-          YoungAh!

Kiált fel, és fordul felém először a megbökött személy, majd a maradék négy fiú is.

Letámadnak egy csomó, hogy érzed magad kérdéssel, mindegyiküknek igazi aggodalom látszik az arcán, de én egyiket se ismerem.

-          Bocsánat, de megkérdezhetem, kik maguk, és hogy kerültem ide?

-          YoungAh, nem ismersz minket?

-          Fogalmam sincs, kik vagytok!

-          Ugye viccelsz? Pár órával ezelőtt még halálosan szerelmesek voltatok JongHoonnal!

-          Ki az a JongHoon?

Motyogom, kissé megrémülve a srácok csalódott arcától.

Tényleg nem tudom, kik ők.

-          Én vagyok JongHoon…

Sötétbarna haja belelóg a szemébe, amik gyönyörűek, de a hangja nem tetszik, ahogy az arca összességében sem. Végig nézek rajta, és a stílusáért se vagyok oda, nem hinném, hogy bármikor is annyira belézúgtam volna.

-          Tényleg nem ismerlek titeket.

-          FTISLAND. Ez se rémlik?

Elgondolkozom, valami rémlik, de semmi konkrét, talán csak egy sampon márka ez a név. Megrázom a fejem.

-          SeungHyub, őt ismered?

Kérdezi meg JongHoon, ő az egyedüli, akinek tudom a nevét.

-          Persze, hogy emlékszem, életem megkeserítője.

-          Hát, most az enyémet is tönkretette!

Sóhajt fel JongHoon.

-          Bocsi, de engem még mindig az érdekel, hogy jutottam kórházba, mi történt,

-          SeungHyub elütött.

Motyogja az egyik.

-          A te neved MinHwan?

Fordulok az előbb választ adó férfi felé, akit megböktem, van egy olyan érzésem, hogy ez a neve.

-          Igen, Choi MinHwan, talán ismersz?

-          Nem, csak a neved ugrott be.

-          A többiek nevét nem tudod?

-          Nem, sajnálom.

Egy emberként sóhajtanak fel mind az öten.

Fontos emberek lehetnek.

Egy hétig még a kórházban vagyok, ez idő alatt megismerem a srácokat, végre mindenki nevét tudom.

Choi MinHwan, Lee JaeJin, Song SeungHyun, Lee HongKi, Choi JongHoon.

MinHwant igazán kedvelem, nem értem, hogyha az öt közül jártam is valamelyikkel, akkor miért nem vele?

JongHoon eléggé sokszor van velem, és a srácok is folyamatosan kettesbe hagynak vele.

Nem, mintha bunkó lenne, de nem kedvelem.

Pedig mindenki szerint kéne.

10.rész

SeungHyub szemszöge:

Vártam, hogy YoungAh végre kijöjjön az FTISLAND házából. Egy örökké valóságnak tűnt.

Amint kilépett a házból, és már JongHoon sincs vele, odamegyek hozzá.

-          SeungHyub!

Ugrott arrébb ijedtében.

-          Hagyd békén ezt a srácot!

-          JongHoonnak hívják, és nem fogom!

-          Nem emlékszel a fogadásunkra?

-          Évekkel ezelőtt volt, azóta szabályosan, vagyis az állam szemében nem lenne az… megkeseríted az életem.

-          Mondtam, hogy nem kéne velem fogadnod, túl nagyra tartottad magad!

-          Azt hittem, a nyersz is, akkor sem leszel ennyire kegyetlen, egy ostoba fogadás miatt.

-          Ostoba fogadás?

Akadtam ki.

-          Az.

-          Emlékszel, hogy miben fogadtunk? Életveszély volt.

-          Attól még butaság volt!

-          Háztetőn mászkálni egy üveggel a fejünkön?

-          Gondolj bele, hülyeség az egész, szóval szállj le rólam, légy szíves!

-          Hagyd békén JongHoont!

-          Miért?

-          Össze fog törni!

-          Az neked teljesen mindegy!

-          Hagyd békén, különben…

Mire mondtam volna YoungAh félbeszakított, pont ezt a szeszélyességet szerettem benne.

-          Különben mi lesz?

-          Különben megöllek!

-          Elrontanád, végig remegne a kezed!

-          Autóval!

-          Nincs hozzá merszed!

Ezzel sarkon fordul, és besétál a házába.

Majd meglátjuk, Kim Young Ah!

Elsétáltam a közeli pékségbe, vettem egy friss zsemlét, majd visszamentem YoungAh házával szemben parkoló autómhoz, s beültem ebbe.

Mérgelődve ettem az ételemet, ami aznap reggelim volt.

 Láttam, ahogy YoungAh visszament JongHoonékhoz, vele szórakozott.

Ettől bizonyosodtam meg, hogy tényleg nem hallgatott rám.

Meg fog halni.

A kocsimba vártam, hogy végre kijöjjön, és amint lelép az útra, búcsút inthet az életnek.

Több óra után elérkezett a várva várt pillanat, legalábbis számomra, számára biztos nem.

Gázt adtam a motornak, aztán ráléptem a gázpedálra.

Nem volt szívem odanézni, de tudtam, hogy elütöttem.

Gyorsan kezdtem hajtani, de próbáltam a megengedett határon belül maradni.

A házam ajtaján bezártam az összes zárt, behúztam a függönyöket, nem oltottam fel villanyt.

Leültem a kanapémra avval a gondolattal, hogy megöltem valakit.

9.rész

Tényleg könnyebben aludtam el JongHoon mellett, pedig nagyon tiltakoztam neki ezzel szemben. Mire felébredtem JongHoon már fent volt, pedig szívesen néztem volna, ahogyan alszik.

- Jó reggelt!

Mosolygott rám, azzal az édes mosolyával.

- Neked is…

Motyogtam zavartan.

- Igazam volt!

Vigyorgott.

- Tudom.

- Pedig annyira ellenkeztél!- csak bólogattam. –Átjössz hozzánk reggelizni?

Sikerült elutasítanom ezt a csábítóajánlatot, JongHoon felsóhajtott és hazament.

Ahogy telt az idő úgy lett egyre hidegebb a lakásomban.

Reggel még jó volt, főleg, hogy meleg ételt ettem reggelire, de délután öt környékén vastag pulóverben, egy kabátban és körülbelül három takaróval magamon kuporogtam a kanapé sarkában, komolyan azt hittem, hogy megfogok fagyni.

Egy óra fagyoskodás után megszólalt a csengő, nem bírta felállni így csak ordítottam egyet, hisz az ajtó úgyis nyitva volt.

- Ki az?

- Én vagyok az, JongHoon.

- Nyitva van az ajtó!

JongHoon miután kinyitotta az ajtót és belépett azon, megtorpant.

- Jézusom, miért van itt ilyen hideg? Még kint is melegebb van!

- Tudom…

Mondtam, most már hallani lehetett a fogaim kocogtatását.

- És te..? Te hagyod magad megfagyni?

JongHoon odasietett hozzám, és leguggolt elém, majd felültetett.

- Mit tehetnék…?

- Egy percnyire se lakunk, pl.: átjöhettél volna!

Felsóhajtottam.

- Sajnálom.

- Vacogsz..- motyogta, ezt követően magához ölelt. –Szeretlek.

- Én is..

A következő pillanatban elaludtam, és egy sokkal melegebb helyen ébredtem, valaki karjaiban, az a valaki pedig JongHoon volt. Rögtön rájöttem, hogy ez nem az én hazám, és arra is, hogy ez JongHoon szobája. Még mindig fáztam egy kicsit, de már nem annyira.

- Felébredtél?

Kérdezte JongHoon.

- Igen.

Mosolyogtam rá.

- Hé, idd meg ezt!

Nyomott a kezembe HongKi egy pohár forró teát, somolyogva, nem hittem el, HongKi nem volt bunkó,sőt…

- Köszönöm.

- Nem tesz semmit.

- HongKi…?

Félve mondtam ki a nevét.

- Igen?

Még mindig mosolygott, hát ez lehetetlen.

- Miért voltál bunkó velem?

- Ja, hát az, hülye voltam.

- De miért?

- Tudod…izé, az van, hogy én egy másik bandával debütáltam volna, de mivel nem jött a sofőr, vagyis te, így nem tudtunk debütálni, röviden.

- És most miért nem vagy szemét?

Értetlenkedtem, emlékeztem arra z esetre, apukám került kórházba, SeungHyub miatt, tényleg hülyeség volt fogadnom vele.

- Rájöttem, hogy ha azt nem cseszed el nekem, akkor nem ismerem meg ezt a négy srácot, végül is hálás vagyok.

Ezzel el is hagyta a szobát, kettesben maradtam JongHoonal.

-

Tudtam, hogy nem fog rád örökké haragudni.

Elmosolyodtam.

JongHoon közelebb húzott magához és megcsókolt, ami eléggé hirtelen ért.